Ha most látnál, elcsodálkoznál. Itt ülök, a legeslegmagasabb hegy legmagasabb szikláján, ugrásra készen. Kezem-lábam görcsösen megfeszül az izgalomtól, nehezen tudom elengedni a szikla kiszögellésit. Aztán, amint lassan eleresztem őket, a testem elernyed, és kellemesen lúdbőrzik a karom. Remegés fut végig rajtam. Lebegek. A testem, akárcsak egy tollpihét, ide-oda tologatja a szél, hogy folytatni tudja sietős útját. Óvatosan megpróbálok felállni, de újra és újra hanyatt esek. A szél könyörtelen -gondolom mosolyogva. A légáramlatokban teljesen úgy kell viselkedni, mint a vizek hullámain. Úsznom kell a levegőben. A szél ide-oda csapkodja a hajam. Kezem-lábam libabőrös. Hagyom magam, a szél elvisz a hátán. Alant kiterjedt síkságok, és utak vesznek el a messze irányába. Hangya méretű épületek, fák, növények fölött repülünk, a szél süvít. Egy bárányfelhő mögé bújok, azt játszom, hogy a pára a szakállam és bölcs, elgondolkodó szemekkel nézek le, mint egy ókori görög istenség. Felfekszem egy gyapjas, szürke esőfelhőre kinyújtott, széttárt végtagokkal. A napba belebámulva hevesen könnyezni kezdek, gyorsan hasra vágódom hát. Az égi csapóajtó megnyílik alattam, és a víznemű áldás megindul a Föld felé. Lebukok a felhő alá, és a nyakamban egy adag hideg esővízzel visz tovább egy légáramlat...

 Egész héten borult volt az ég, és bár nem esett, mindig esőillatot éreztem, akárhányszor kiléptem az ajtón, vagy szellőztettünk. A szellő enyhén fújdogált, hol alábbhagyva, hol felerősödve zúgásában lomhán görgette maga előtt a nagy, sötétszürke felhőket. A fák várakozásteljesen álldogáltak, rügyező ágaik napfényért kiáltoztak. Ha a nap meghallotta, és előbukkant sápadt, halványsárga gomolyagja a szürke felhőköd mögül, a tavaszi meleget éreztem magamon. A város utcái -és egyúttal az én gondolataim is megteltek várakozással, és a közelgő tavasz reményével. Azt kívántam, tűnjön innen ez a nem is igazi tél, és adja át végre a helyét az igazi, pompázó tavasznak. Száradjanak fel a poshadt vízzel telt pocsolyák, és adják át helyüket a friss, tavaszi esőcseppeknek. Boruljon pirosas-rózsaszínes virágzásba a rózsalugasunk, nyíljanak ki a krókuszaink, bontsanak leveleket a meggyfáink. Kívántam, teljen meg újravirágillattal az orrunk, és hadd legyen vége ennek a lusta, megfáradt időszaknak.                                               

  Beköszöntött a naptári tavasz. A következő héten Elka izgatottan mutatta a földből kibújt, pici kis krókuszokat, és az illatozó ibolyával meghintett fövenyt is. Délutánonként mikor a keskeny, kavicsos úton elhaladtam az óriási tuják mellett, hangos, mély döngicsélést hallottam, egyértelmű jelét annak, hogy a méhek is felébredtek hosszú, téli álmukból. Az idő kezdett jobbra fordulni, az eget már nem takarták el a komor felhők. Minden egyre intenzívebb színeket öltött, a fák világosabbra zöldültek, az ég kékebb lett. A nap sárgán tündökölt. A tavasz hírnökei, a hóvirágok, elfonnyadtak, és virágtalan száruk búsan ledőlt. Egyszóval, megérkezett a tavasz.

A Gondolat virág éppen termékeny talajra hullott. A gondos eső jótékony vízcseppjeinek hatására szárba szökkent. Nőtt, növögetett a zsenge szár, a Nap melengette, a Szél fúvása megerősítette, az Eső továbbra is öntözgette. A Gondolat virága lassan kibomlott védelmező burokjából, és jólesősen-hálásan kitárta szirmait. Körülnézett. Kora reggel volt még, a Nap épp akkor bukkant elő kelet felől. A magasra nőtt, harmatos  fűszálak között és fölött épphogy csak ki tudott kukkantani. A Nap rámosolygott egy pillanatra, majd tovább terelgette igéző sugarait. A világoskék egen úszó kis felhők odaintettek neki, majd lustán elnyúlva hagyták, hogy a Szél továbbterelje őket. Ragyogó bimbózó, rügyedező, virágillatú tavasz volt, és a Gondolat virága álmodozva nézte az éledő kertet. A vastag mezei füvön kívül sokféle virág nőtt a közelében, mind most ébredt a hosszú éjszakai pihenés után. Nyújtóztak ott ibolyák, kankalinok, pitypangok, margaréták, és még más virág is, amelyek felülről nézve gyönyörű színkavalkádot alkottak. De a Gondolat virágából csak egyetlenegy volt. A Nap tudta ezt, a Szellő is tudta, de még a virgonc felhők is. Csak a virágok nem. Tanakodtak, hogy kerülhetett ide egy ilyen különleges virág, vajon honnan sodorhatta ide magját a szél. A Gondolat virága se tudta az előbbi kérdésre a választ, csak azt hogy ő igen kellemesen érzi ott a réten magát. Minden reggel, midőn szirmait kibontotta, fejét harmatban megmosdatta, majd a Nap felé nyújtogatta, és szívta magába az éltető fényt. A közelében valahol csörgedezett egy patak, ennek morajlását sokáig elhallgatta, bár látni sajnos nem látta. Társalgott virágtársaival, a méhekkel, akiket illatával vezetett oda és körülötte döngicséltek. A Szellő híreket suttogott neki, a Nap pedig elmesélte, milyen a világ a réten túl. Miféle állatok élnek ott, és milyen növények. Egyszóval, nem volt oka panaszkodni, hisz igen kellemesen éldegélt ott, a réten. Egyszer azonban eszébe ötlött egy kérdés, amit fel is tett a Napnak, mely épp a legmagasabban ült.                                                                    

-Hogy lehet az, hogy belőlem az egész réten csupán egy van, és mikor más vidékekről mesélsz, sem ejtesz szót hozzám hasonlókról? -kérdezte a Gondolat virága, és érdeklődve nézte a Napot. Erre amaz elmesélt egy történetet...

Hogy miről fog szólni a blogom? Röviden csupán ismételni tudom azt, amit a blog leírásánál olvashattok. Bővebben: Régóta szerettem volna már egy blogot, és evidens volt hogy az írásaimat fogom megjelentetni rajta. Ez gyakorlásnak is beillik, hisz mégis jobban odafigyelek a fogalmazásra ha tudom hogy nemcsak az asztalfióknak írok. Gondolkoztam még hogy miről írhatnék ha nem jön az ihlet, azután rájöttem, hogy könyvekről. Mert szeretem őket, és szeretek véleményt alkotni. De ezek nem kritikák, csupán vélemények! És mivel az eddig kiolvasott könyveim közül csak nagyon kevés nem tetszett, így csupa pozitív véleményt fogok írni!