Egész héten borult volt az ég, és bár nem esett, mindig esőillatot éreztem, akárhányszor kiléptem az ajtón, vagy szellőztettünk. A szellő enyhén fújdogált, hol alábbhagyva, hol felerősödve zúgásában lomhán görgette maga előtt a nagy, sötétszürke felhőket. A fák várakozásteljesen álldogáltak, rügyező ágaik napfényért kiáltoztak. Ha a nap meghallotta, és előbukkant sápadt, halványsárga gomolyagja a szürke felhőköd mögül, a tavaszi meleget éreztem magamon. A város utcái -és egyúttal az én gondolataim is megteltek várakozással, és a közelgő tavasz reményével. Azt kívántam, tűnjön innen ez a nem is igazi tél, és adja át végre a helyét az igazi, pompázó tavasznak. Száradjanak fel a poshadt vízzel telt pocsolyák, és adják át helyüket a friss, tavaszi esőcseppeknek. Boruljon pirosas-rózsaszínes virágzásba a rózsalugasunk, nyíljanak ki a krókuszaink, bontsanak leveleket a meggyfáink. Kívántam, teljen meg újravirágillattal az orrunk, és hadd legyen vége ennek a lusta, megfáradt időszaknak.                                               

  Beköszöntött a naptári tavasz. A következő héten Elka izgatottan mutatta a földből kibújt, pici kis krókuszokat, és az illatozó ibolyával meghintett fövenyt is. Délutánonként mikor a keskeny, kavicsos úton elhaladtam az óriási tuják mellett, hangos, mély döngicsélést hallottam, egyértelmű jelét annak, hogy a méhek is felébredtek hosszú, téli álmukból. Az idő kezdett jobbra fordulni, az eget már nem takarták el a komor felhők. Minden egyre intenzívebb színeket öltött, a fák világosabbra zöldültek, az ég kékebb lett. A nap sárgán tündökölt. A tavasz hírnökei, a hóvirágok, elfonnyadtak, és virágtalan száruk búsan ledőlt. Egyszóval, megérkezett a tavasz.