Ha most látnál, elcsodálkoznál. Itt ülök, a legeslegmagasabb hegy legmagasabb szikláján, ugrásra készen. Kezem-lábam görcsösen megfeszül az izgalomtól, nehezen tudom elengedni a szikla kiszögellésit. Aztán, amint lassan eleresztem őket, a testem elernyed, és kellemesen lúdbőrzik a karom. Remegés fut végig rajtam. Lebegek. A testem, akárcsak egy tollpihét, ide-oda tologatja a szél, hogy folytatni tudja sietős útját. Óvatosan megpróbálok felállni, de újra és újra hanyatt esek. A szél könyörtelen -gondolom mosolyogva. A légáramlatokban teljesen úgy kell viselkedni, mint a vizek hullámain. Úsznom kell a levegőben. A szél ide-oda csapkodja a hajam. Kezem-lábam libabőrös. Hagyom magam, a szél elvisz a hátán. Alant kiterjedt síkságok, és utak vesznek el a messze irányába. Hangya méretű épületek, fák, növények fölött repülünk, a szél süvít. Egy bárányfelhő mögé bújok, azt játszom, hogy a pára a szakállam és bölcs, elgondolkodó szemekkel nézek le, mint egy ókori görög istenség. Felfekszem egy gyapjas, szürke esőfelhőre kinyújtott, széttárt végtagokkal. A napba belebámulva hevesen könnyezni kezdek, gyorsan hasra vágódom hát. Az égi csapóajtó megnyílik alattam, és a víznemű áldás megindul a Föld felé. Lebukok a felhő alá, és a nyakamban egy adag hideg esővízzel visz tovább egy légáramlat...